Adam egy teljesen átlagos, huszonhét éves fiatalember. Egy rádióban dolgozik, van egy a művészeteknek élő barátnője, barátai. Nem dohányzik, nem iszik, rendszeresen sportol, összességében elmondhatja, hogy elégedett az életével. Aztán egyik pillanatról a másikra, mint derült égből a tökön rúgás megtudja, hogy amit ő csak egy egyszerű hátfájásnak gondolt, az egy rosszindulatú daganat és a túlélésre ötven százalék az esélye. Miközben megéli betegségét, addigi életét és barátaival, családjával való kapcsolatát is átértékeli.

Will Eisner saját élményei alapján írta meg I’m With Cancer című könyvét. Egykori munkatársa és barátja, Seth Rogen lehetőséget látott a sztoriban egy jó filmre, és végül neki lett igaza. A történet és a hollywoodi filmgyártás ismérvei alapján joggal gondolhatnánk valami giccsbe hajló sztorira, Eisner – a filmet rendező, Jonathan Levine-nal közösen – azonban nélkülözik a giccset és a hatásvadászatot, így pedig egy végtelenül emberi, hihető – és ami szokatlan – humoros történetet raknak elénk.

Azonban mit sem érne egy ilyen film remek főszereplő nélkül. Az említett Rogen – aki a produceri teendők mellett a szokásos, szőrös, szex éhes, mackós haver figurát is elvállalta – pedig okosan átengedte a terepet a tehetséges Joseph Gordon-Levittnek. Levitt azon ritka színészek közé tartozik, akik gyerekkoruk óta az álomgyárban tevékenykednek, de nem ragadta el annak sötét oldala, hanem szépen lassan egyre feljebb lépdel olyan filmekkel, mint az 500 nap nyár vagy az Eredet. A Fifti-fifti pedig újabb állomása a ranglétrának. Már ha ránézünk a színészre, nem egy tipikus, villogó mosolyú, kidolgozott testű szépfiút látunk, hanem egy teljesen hétköznapi srácot. És ez Adam figurájának az egyik lényeges pontja: hogy pont olyan, mint bármelyikünk, tudunk vele azonosulni, ebben pedig Levitt természetes játéka nagy segítségünkre van.

Ahogy arra a bevezetőben is utaltam, nem tudja pontosan, hogyan élhetné meg a betegségét, ahogy senki sem. Nincs a zsebében a bölcsek köve. Ő csak megpróbálja túlélni az egészet, de közben szép lassan elkezdi máshogy látni a dolgokat, a körülötte élőket, miközben a halál ott leselkedik rá minden percben. A film legfőbb erénye pedig ebben a természetességben keresendő. Nincsenek különösebb kirohanások, vagy drámai ráeszmélések, a háttérben pedig nem hallatszanak zenei fanfárok, csak az életszerű karaktereket – mint a ritkán látható Anjelica Huston aggódó anya figurája, vagy a Philip Baker Hall-Matt Frewer beteg kettőse – és a finom, történetbe simuló humort kapjuk.

A Fifti-fifti ugyan felmondja a történetben rejlő kötelező paneleket – mint például a szerelmi szál – de ezt se bántóan, zavaróan, hanem élvezetesen teszi. Így válik a film egy igazi, életigenlő alkotássá.

Értékelés: 80%