A dán származású Nicolas Winding Refn írói, rendezői és produceri tevékenységére érdemes odafigyelni. Az USA-ba szakadt tehetség neve a 2011-es, 64. cannes-i filmfesztiválon kapott nagyobb jelentőséget, hiszen Drive című filmjéért bezsebelhette a legjobb rendezőnek járó díjat, azonban az alkotás átütő erejét a többfilmes múlt tapasztalatainak köszönheti. Ennek a fejlődési lépcsősornak volt a 2008-as foka a Bronson című mozimű.

Természetesen mindez önmagában abszolút közhelyesen hangzik. Ahhoz, hogy átlássuk miért jelent egy rendkívül fontos, és alapvetően egyedi lépcsőfokot a rendező karrierjében a Tom Hardy által briliánsan alakított, agresszióra született szociopata karakter létrehozása, meg kell vizsgálnunk az olyan vonásokat, amelyek többé-kevésbé minden Refn főszereplő-figurában azonosak. A Mickey Peterson – harcos nevén Charles Bronson - féle hallgatag hős archetípusa visszatérő elem a rendező vászonra vitt alkotásaiban, hiszen a 2009-es Valhalla Risingban és a már említett, 2011-es Driveban is ez a „prototípus” göngyölíti a cselekmény egyszerű, de rendkívül érdes fonalát, ami többször is felsérti a közönség kezét a mozizás közben. Fontos, hogy ne értsük félre ezt az „evolúciót”, hiszen Bronson, One Eye és a Ryan Gosling által színre vitt sofőr nem ugyanannak az egysíkú karakternek a különböző interpretációi, az alapvető őskép viszont mindhármukban ugyanaz. De vajon miért motoszkál bennünk az a sejtelem hősünkkel, Bronsonnal kapcsolatban, hogy bizony egy őrülttel van dolgunk? Mert kegyetlen? Mert a legkevésbé sem fél a fizikai fájdalomtól? Vagy mert szélsőségesen merész és még a legleigázottabb szituációkban is felveszi a harcot a plexi sisakba és kevlár páncélba öltözött rohamosztagosokkal szemben? Lehetséges, viselkedésére azonban úgy is tekinthetünk, hogy csak azt teszi, amiben a legjobb. Zseniális arcjátéka viszont mindent elárul, és ez az a momentum ami a karaktert teljes mértékben groteszk figurává maszkírozza. Egyszerűen nem legyinthetünk, kimondva az ítéletet: őrült. Van valami, ami nem engedi, hogy ennyivel elintézzük és elzárja előlünk Bronson tetteinek radikális magyarázatát. Lehetséges, hogy pont ettől válik ő olyan szerethetővé. 

Az alkotás átütő realizmusa megdöbbenti a nézőket, bizonyos elemeket emészthetetlenné téve. Ezt a gyakran gyomorforgatóan valóságos kitárulkozást ellenpontozzák a kimerevített, opera betétekkel dúsított jelenetek, az abszurditás végtelenbe nyúló lehetségességét csempészve a börtönrácsok által kívül-belül korlátozott Charlie életébe, és rajta keresztül a mozivászonra. Amikor hősünk a különböző helyszíneken – mint például a színház világot jelentő deszkáin, vagy a puritán megvilágítással operáló, üres cellában - mesél sorsa alakulásáról, valószerűtlen, gyakran groteszk elmosódottság keríti hatalmába a nézősereget. Ilyenkor úgy tűnik, mintha mindez csupán az örök-kopasz bokszbajnok elméjében játszódna le. Amikor viszont a narráció elül és elkezdődik a kegyetlen show, rögtön visszazökkenünk a valóságba.

A börtönélet monoton lezúzottságát a 69 napos szabadság teszi változatossá. A kinti jelenetek során szembe találjuk magunkat az éjszakai élet, Refn által korántsem szégyenlősen bemutatott elektro-pop világával, a VIP klubok és az isten háta mögötti bunyók színhelyeivel, ahol Bronson „csodákat művel”. Ezeknek a jeleneteknek a keretein belül szembesülhetünk azzal, hogy Charlesunk annyira önimádó, hogy már majdnem impotens. De csak majdnem, hiszen egy retro szexjelenet vászonra vitelét a rendező valószínűleg szükségesnek tartotta ahhoz, hogy eloszlassa bennünk e tévképzetet. Persze harcosunk szabad levegőn töltött hetei tiszavirág életűnek bizonyulnak, és a fegyház-keret rögtön visszavarázsolja az abszurditás és a valóságosság konfliktusára épülő, színházi elemekkel vegyített hangulat-koktélt. Ekkora a megemészthetetlen jelenetek szinte már megülik a gyomrunkat. 

Végső soron azt kell mondanom, hogy egy nagyon különleges alkotást sikerült végigborzonganom - persze nem thriller értelemben -, és aki szintén ráveszi magát e „végighökkenésre”, az egy olyan filmet fog látni, ami átlépi a tömegkultúra hollywoodi limitáltságát, és kevésbé ismert területekre repít, valamiféle tragikomikus hatást keltve. Ez a végösszeg...

Michael Petersonként született, de Charles Bronsonként, Anglia leghíresebb fegyenceként fogja elhagyni ezt a világot.

                                                                                                                       Balatincz Miklós