Nick Cassidy (Sam Worthington) megszökik a börtönből, miután jogtalanul elítélték egy gyémánt elrablásáért, melynek tulajdonosa, David Englander (Ed Harris) őt tette felelőssé. Nick ezért úgy dönt, hogy némi friss levegőre van szüksége, amit csak egy belvárosi szálloda 20. emeletén kaphat meg. A levegőváltozás nem csak a járókelőknek, hanem New York város rendőreinek is szemet szúr, akik megpróbálják beráncigálni a kétségbeesettnek tűnő férfit, akinek eszébe sincs leugrani, csak elakarja terelni a figyelmet, hogy öccse Joey (Jamie Bell) és barátnője betörjenek az egyik szomszédos épületbe, ahol Englander széfje is található.

A filmet leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy egyszerű, mint a százas szög, mégsem okoz komolyabb – maximum felszíni – sérülést. Ugyan a trailer már elmesélte szinte az egész filmet, de aki látott a műfajon belül kettőnél több ilyen mozit (például Spike Lee nagyszerű A belső emberét, vagy a Kevin Spacey és Samuel L. Jackson nevével fémjelzett Nincs Alkut), az bármilyen előzetes információ hiányában is könnyen rájöhet a fordulatokra. Gyakorlatilag percre pontosan meg van adva, hogy a játékidő melyik percében következzen be egy fordulat, ezzel pedig meg is öli a feszültséget, ráadásul olykor irreálisan nagy blődségeket sem nélkülözi a forgatókönyv. Mégis működik a film.

De miért? Az egyik legfontosabb eleme Asger Leth filmjének, hogy nem akar többnek látszani, mint ami: egy alapvetően szórakoztató tolvajmozinak. A műfaj egyik sajátosságát – ha nem is hibátlanul – de ügyesen mondja fel. Eszerint nem az a kérdés, hogy a hősöknek sikerül e elérniük a céljukat, hanem az, hogy hogyan. A film csúcspontja felé haladva pedig Leth egyre fékevesztettebb tempót diktál, így valóban izgulni tudunk a szereplőkért, még ha csak pár pillanatra is. Az alapvetően kétdimenziós figurákat a színészek korrektül keltik életre: Sam Worthington hozza a már az Avatarban, vagy A Titánok Harcában is ismert zordon, de szimpatikus főhőst, Ed Harris kisujjból rázza ki az utálnivaló gennyládát, és Jamie Bellnek sem jelent különösebb gondot, a vicceskedő tesó szerepe. Külön említést érdemel még Paul Cameron fényképezése, aki minden fajta 3D hozzáadása nélkül érte el, hogy a nézőtéren küszködjünk a tériszonyunkkal.

Nem mondható el, hogy a Borotvaélen a műfaj halhatatlanjai közé fog sorakozni, részben kiszámíthatósága, részben pedig a forgatókönyvben vétett hibák (logikai bukfencek, irrealitás) miatt, mégsem hoz szégyent rájuk. Ez elsősorban a korrekt rendezésnek és színészeknek köszönhető, így válik egy élvezetes mozivá, amire pár nap múlva legfeljebb csak akkor emlékezünk, ha a magasból a mélybe tekintünk.

Értékelés: 65%