Terrence Malick talán korunk legnagyobb csodabogara, legalábbis az álomgyárban biztosan. Elvégre hány rendező mondhatja el magáról, hogy a hollywoodi stúdiórendszerben képes volt kivívni teljes alkotói szabadságot és fennmaradni úgy, hogy közben világsztárok keresik a kegyeit? Filmjeiért mégis rengetegen rajonganak, noha nehezen fogyaszthatók. Akkor mégis mi lehet a titka? Talán az, hogy gondolkodásra készteti nézőjét, és a filmjeiben feltett kérdésekre nekünk kell megtalálni a választ, magunkban, feltéve, ha megvan bennünk arra a hajlandóság, hogy átadjuk magunkat a rendezőzseni filmkölteményének.

Ezúttal azonban Malick minden eddiginél jobban eltávolodott a hagyományos történetmeséléstől, így látásmódját is töményebb dózisban rakja elénk, ami sokaknak megfeküdheti a gyomrát. A film kiinduló pontja egy családi tragédia, aminek javarészt elő-, és némiképp utóéletét követhetjük nyomon. De ez csak a máz, hiszen a rendező sokszor kimondatlanul is mesél különböző viszonyokról, legyen az szülő-gyerek, ember és Isten/természet vagy testvérek közötti kapcsolat.

Én most tartózkodnék a – filmmel kapcsolatban mára már elcsépelt, de teljesen helyénvalóan kifejező – filmköltemény mélyreható elemzésétől, ugyanis képei értelmezése teljes mértékben az egyéntől függ. Lesz, aki megrökönyödik, hogy a film első felében az univerzum keletkezését láthatja hosszú perceken keresztül (mondván, ő egy Brad Pitt és Sean Penn nevével fémjelzett drámára fizetett be), és lesz, akit lenyűgöznek ezen képek zenével való csodálatos szimbiózisa. Előbbiért egyébként Emmanuel Lubezki (Az Álmosvölgy Legendája, Az Ember Gyermeke), utóbbiért pedig javarészt klasszikus zeneszerzők felelnek, ezáltal teljes mértékben háttérbe szorítva Alexandre Desplat (A Királynő, Harry Potter és a Halál Ereklyéi I-II. Rész) szerzeményeit. De persze ez mit sem érne, ha a képek mellé nem párosulna remek színészi játék. Szerencsére azonban Brad Pitt a feltörekvő Jessica Chastainnel, valamint a fiatal Hunter McCrackennel és a veterán Sean Pennel végig hibátlanul játszanak. Ezúttal azonban Malick lényegesen többet használta a rá jellemző narrációt – talán többet is, mint ildomos lett volna – ami javarészt a nézőhöz szól, őt készteti gondolkodásra, de ha átengedjük magunkat a rendező látásmódjának, mindenféleképpen plusz élményekkel leszünk gazdagabbak.

Nehéz film Az élet fája, és nehéz róla írni is. Minden valamire való film rajongónak látnia kell, de nem mindenkinek való. Vannak, akik öncélú művészkedésnek tartják – például a dinoszauruszos szekvencia miatt – és nehezményezik egy kézzel fogható(bb) történet hiányát. Akik azonban átadják magát a mozi varázsának, és hagyják, hogy Terrence Malick vezesse őket ezen a hosszú, teológiai és szociológiai kérdésekkel kikövezett úton, azok nagybetűs FILMÉLMÉNNYEL lesznek gazdagabbak.  

Értékelés: 90%