Ohio egész otthonos kisváros, már ha épp nem használja fel légkörét D.J. Caruso egy végletekig kiszámítható mégis valahogy kötelezően végigtekinthető sci-fihez, egy meglehetősen gyerekcipőben járó színésszel (már ami a szakma csínját-bínját illeti) és a vele járó körülményességgel. De hogy illik ezen egészbe egy olifánt? Úgy, hogy igazából Olyphant... és Timothy.

"Én vagyok a negyedik" felkiáltással vonultam be a kis terembe, ahol kényelmes szék és kellemes társaság fogadott. Szóba elegyedtünk cseppet sem elhanyagolható előismereteink segítségével és megállapítottuk nagy bólogatások közepette, hogy A negyedik bővelkedni fog klisékben és kötelező beépülő film-modulokban, mégis átjárta egyfajta rejtélyesség a várakozás már jól ismert fázisát. D.J. Caruso nem épp ma mászott le a rendezés faláról és azt sem foghatnánk rá, hogy a kamerák csomagolásának bontogatásáig jutott, hiszen hozott nekünk egy a 2005-ös Pénz beszél (Al Pacino) után egy Disturbia-t és egy Sasszemet is szinte egy év eltéréssel, a Transformers kissrácával (Shia LaBeouf). A thriller műfajban mélyre ásva botor cselekedet lett volna újabb hasonló esszenciájú termékkel próbálkoznia, merészet gondolt hát a direktori agy: legyen ez sci-fi, abból is jó nagy...

A mű alapfeltevése nem sokban különbözik a már megismert változatoktól: ki vagyok én... várjunk, ez nem is így hangzott el. Nem, a Negyedik jól tudja, hogy honnan származik, mi a sorsa és mi a rendeltetése, csak épp a Föld többi lakója nincs ezzel tisztában. Az átmenetileg John fedőnevet kapott idegen hat társával hagyta ott szülőbolyógjukat, hogy otthont lelve a mi sárgömböcünkön élvezzék a "hétköznapi" életet.

Ha ennyiben maradna a forgatókönyv, 10 perc alatt szabadulhatnánk a vászon elől és a történelem legrosszabb értékelését kaphatná a film... azonban létezik egy másik faj is, akik jobb dolguk nem lévén (és legfőbb életcéljuknak tekintve) szerencsétlen túlélőket darálnák be vacsorára. A hét delikvens esélyei nem olyan rosszak, mint első blikkre hihetnénk - álmukat egy a számukra kirendelt, képzett harcos óvja, a negyediknek speciel Henri (akit Timothy Olyphant varázsol vászonra A törvény embere című sorozatból is látott hanyag lezserséggel). Adott tehát a rejtőzködő életmód, az őrizet, a folyamatos vándorlás, és az iskolák mesteri fokon cserélgetése, de örökké a negyedik sem menekülhet és Ohio-ban megálljt mond addigi életmódjának, ráébredve valódi képességére, a reflektor-szerű kéztrükkre. Alapfeltevés kipipálva, konklúzió?

Virágok és szúrkolólányok helyett szögesdrót várna az öltözőben, ha egy hajszálnyit is többet beszélnék a történetről, bár a végkifejlet világosabb a napnál, az odavezető út rejtegethet meglepetéseket, saját tapasztalat. Caruso stílusjegyei mellett a producer úr, Michael "Bumm-bumm" Bay is ott hagyta aláírását a remekül megkomponált akció-jeleneteken, s bár a cselekmény lassan indul be, a végére szép koreográfia fogad minket. A gonosz Mogadorian faj megvalósításában joggal érezhetünk kivetnivalót, őszintén megvallva sokkal inkább voltak nevetségesek a kopoltyúikkal, mint félelmetesek és ezen még a sötét háttér meg a beállítások sem sokat segítettek. Ha sikerült volna őket valóban komoly és kegyetlen harcosokká formálni, legalább 5 százalékkal többet nyomott volna a végső értékelésen, de így elmarad ezen bónusz.

Nem maradhatott ki a csontig rágott szerelmi bonyodalom mellett a kellő jó nő szindróma sem, s míg előbbit Dianna Agron próbálta szendén-mézes-mázosan lenyomni a torkunkon, addig utóbbit Teresa Palmer bevonásával próbálta megoldani Caruso. Értem én, hogy fontos része volt ez a történetvezetésnek és az összkép is megszépül egy elem minőségének emelésével, de nem lehetett volna egy tehetségesebb csajszit választani a külalak mellett? Agron családi háttere és úgy nagyjából a motivációja is annyira izgalmas, mint könyvtárban felolvasó est süketek számára vakoktól.

Leginkább azt tudnám elképzelni, hogy D.J. Caruso nagyot szeretett volna markolni, de nem számolt egy-két nehezítő tényezővel és bizony nem sikerült az a mozdulatsor, csak kevesebb sikerrel. A negyedikkel nincsen sok baj, élvezhetőnek bizonyult a néha bekövetkező üresmenetek ellenére is (amikor Lance kollégával vívtam sms háborút) szolgál annyi potenciállal, hogy éltünkben legalább egyszer bepróbáljuk, megér annyit az a 990ft, és ha mégsem, még mindig ott a telefonunk valakit üzenetekkel bombázni...

Értékelés: 70%